Utazások apósommal – 3. könyv: Mélytengeri búvárkaland – 1. fejezet: Ukrajna

3. könyv

Mélytengeri búvárkaland

 

 

„A megyei katonai közigazgatás vezetőjének közlése szerint a kedd esti rakétatámadások egyike Kárpátalján történt.

Viktor Mikita gyorstájékoztatója szerint a hegyvidéki Volóci járásban egy infrastrukturális létesítményt ért támadás.

A károkról, az esetleges személyi sérülésekről egyelőre nem közöltek bővebb információt. Kárpátalján ez volt az első légicsapás a háború február 24-i kitörése óta.

(Rakétatámadás érte Kárpátalját!, Kárpáti Igaz Szó, 2022. május 3.)

 

„– Oslo – felelte a férfi és a szájához emelte a whiskyspoharat.

– A hely, amit a legjobban szeretsz? – kérdezte Lucille.

Mielőtt bólintott volna, a férfi maga elé bámult, mint akinek meg kell fontolnia a választ. A nő figyelte, ahogy iszik. Magas volt, még a bárpultnál ülve is Lucille fölé tornyosult. Legalább tíz, de akár húsz évvel is fiatalabb lehetett a nőnél, aki hetvenkettő volt. Az alkoholisták korát nehéz megállapítani. Az arcát és a testét mintha fából faragták volna, vékony volt, és kemény. A bőre sápadtan világított, az orrát finom, kék erek hálózták be, véreres szemének írisze koptatott farmerre emlékeztetett. Nyilván vadul élt. Vadul ivott. Vadul zuhant. És talán vadul szeretett is, mert az elmúlt hónapban, amelynek során bekerült a Creatures törzsvendégei közé, Lucille többször észrevette, hogy a pillantásában fájdalom villan. Mindig egyedül ült a bárpultnál, mint egy kivert kutya. Bronco, a műbika mellett szokott görnyedezni, amelyet Ben, a bár tulajdonosa a később hatalmasat bukott Városi cowboy forgatásán nyúlt le, ahol kellékesként dolgozott. A bika arra emlékeztette a betérőket, hogy Los Angeles nem filmsikerekre épült, hanem egy anyagi és személyes kudarcokból álló szemétdombra. Az elkészült filmek több mint nyolcvan százaléka fiaskónak bizonyult, és csak veszteséget termelt, az USA-ban itt élt a legtöbb hajléktalan, és mindezt olyan népsűrűség tetézte, amihez hasonlót talán csak Mumbaiban találni. A forgalom fojtogatta a várost, bár fennállt annak a lehetősége, hogy az utcai bűnözés, az erőszak és a drogok előbb végeznek vele.” (Jo Nesbø: Vérhold – részlet; Sulyok Viktória fordítása, Animus Kiadó, Budapest, 2023)

 

„Mindjárt a kezdetben: paysage.

S csak azután következik az idő mint a művészi kontinuitás eredője.

Filip Latinovicz visszatért, visszatérését a prousti madlaine-teasütemény lírai egyszerűsége, az emlékek, s az emlékezések szószórványai csak úgy feltételezik mint a lehető, Andersen mesebeli lépést a tisztán csak időszerű, valóban azonban egy már az emlékekkel előre meghatározott s feltételezett valóságba. Nem kisebbedik, nem halványodik értelmileg a prousti élménybarlang, csak csillámainak pokolian rettegett fénye egy új meghatározót, determinánst nyer: az emlékek paysage-a továbbra is él, kontinuitásában történik csak változás, az emlékek rendszertelen emelkedése és valóban ellenkező irányba vezető útja halad most már következetesen egy, ebben a pillanatban még mellékes előjelű lineáris feltételezett útján. Mondom, a prousti élményszintézis új meghatározója: az élmény és a gondolat-történés időbeli egyensúlyozottsága. A Filip Latinovicz visszatérésének tűzjelenete (mit jelent a tűz, a mindent legyőző, hatalmas káosz jellemzője, mondjuk, a magyar irodalomban, pontosabban Móricz regényében?) az a, nem merem azt állítani: fordulópont, amely a megtisztulás, a megújhodás leheletnyi reményének is ellentétes pontjává válik, s mely már biztos határozottsággal a negatív előjelű változások felé mutat. Az agrámai gyermekkor katedrálisainak (a tömjén s a színházi irracionalizmus illatának csodás ötvözetű aranyverete) mint a gondolkodás »expresszív infantilizmusa«, ahogyan azt Dési Huber mondaná, előrebocsátott hangulata, a rideg falak ügyetlen kézzel csodás mívűvé alkotott ikonjainak pillantása, s a barokk zeneiség csipkézett törékenységének ájtatossága, a tragikus mozdulatlanság mélyértelmű potenciálja egy olyan, minden részletében autentikus, a valóság minden kicsinyes, hazug megoldásának kontrapunktja ez a fordulópont; könnyed, mint a kísérteties, magasba szökkenő hamu-pihe tánca a füst, s a nap elválaszthatatlan ötvözetében; fordulópont, mely ha úgy tetszik, már nem is lehet, nem is maradhat e meghatározás keretei között, túllépi neve határait, egy új távlatot lapoz fel: a pannon fúga szintetikus corall-ridegségét. Ács József szántáspartitúráinak, Milan Konjović súlyos színeinek újszerű, újromantikus alapossága, a színtelen, anemikus kálváriajárások hazug szentimentalizmusának ellentéteként kapcsolódik Filip Latinovicz (festő volt, azonban mennyire mellékes ebben a pillanatban ez a komponens, melyre éppen ezért ebben a pillanatban nem térhetünk ki) pannón, ha szabad, bár feltételesen használnom ezt a szót, integralizmusába: a pannón zene egyhangú, de annál inkább tudatosodott, drámai szenvedélyes, rideg, mert okos cselló-szólójába.” (Bányai János: Panón fúga, Ifjúság – Symposion melléklet, 1962. január 1.)

 

„Az az Európa, melyben Szavójai Jenő herceg megszületett, a harminc éves háború borzalmai után a helyreállítás, a béke és nyugalom felé kívánkozó Európa volt. A sors azonban másként határozott, mert a letört ambíciókat új álmokért vívott küzdelem váltotta fel. Az európai vezetést a spanyoloktól a franciák vették át és ebből az következett, hogy a francia diplomácia előtt, francia vezetés alatt, különb Európa megalkotása lebegett, mint amilyent a spanyolok alkotni tudtak.

A feladat nagysága miatt XIV. Lajos francia király figyelme állandóan Madridra irányult, mert Madridnak széles keretek között, nagy távlatokban vitt politikáját vette mintaképül. Erre bírta őt egyrészt a spanyol örökségnek minden akkori képzeletet felülmúló gazdagsága, másrészt pedig az, hogy anyja és felesége spanyol infánsnők voltak. Egyenesen szenzációként hatott, amikor IV. Fülöp fia és örököse meghalt (1661), a francia király fiát, Lajos dauphint tekintették a spanyol trón és a spanyol világbirodalom jogszerű örökösének. Versaillesban azt hitték, hogy a spanyol világbirodalom jogszerű örökösödés útján minden nagyobb áldozat nélkül megy át a francia király birtokába.” (Horváth Jenő: Szavojai Jenő herceg – A dunai monarchia kialakulása, részlet; Cserépfalvi, Budapest, 1941)

 

 

 

1. fejezet

Ukrajna

 

 

Fuchs Andi azóta sem válaszolt az alapjáraton elsősorban persze viccesnek és szórakoztatónak szánt csetüzenetemre, amelyben elújságoltam neki a legfrissebb nagy felfedezésemet: „Te nem is dicsekedtél azzal, hogy Ungvár tengerparti város” – írtam, s bár azóta egészen más témákról már többször is egyeztettünk, beszélgettünk, üzenetet váltottunk, ez a megjegyzésem mindenféle reakció nélkül maradt. Talán nem véletlenül… Hiszen Dupka Gyuri azokban a napokban épp Szolyváról posztolt egy sok-sok fotóval színesített bejegyzésben a Facebookon: „Az orosz-ukrán háború ötszázadik napján a Szolyvai Emlékparkbizottság – Tóth Mihály elnökletével – terepszemlével egybekötött munkaülést tartott a Szolyvai Emlékparkban, ahol tizenkétezer magyar, német, ruszin, és más nemzetiségű áldozat nevét örökítettük meg a gránittáblákon.” Gyuri barátom a Szolyvai Emlékparkbizottság titkáraként arról beszélt, hogy a gondnokság „ebben a nehéz helyzetben” is „maradéktalanul megvalósította a 2022-ben beütemezett feladatokat. Majd elfogadták a folyó évben elvégzendő tennivalók forgatókönyvét is. Kijelölték a központi koszorúzási emléknap időpontját, amelyre 2023. november 18-án kerül sor. Ezt megelőzően a beregszászi Európa-Magyar Házban 2023. november 17-én megtartják a GULÁG-GUPVI kutatók nemzetközi fórumát, bemutatják a Szolyvai Emlékpark soron következő évkönyvét, amely közel húsz történész tanulmányát tartalmazza. Folytatják a Szolyvai Emlékpark-projektet: honlapgondozás, frissítés, kutatási program, könyv-, brosúra-, képeslapkiadás, a munkácsi várban elhelyezett Sztálinizmus Áldozatainak Kárpátaljai Emlékkiállítás újabb dokumentumokkal történő frissítése, együttműködés a kárpát-medencei magyar, német partnerszervezetekkel, intézményekkel; készülődés a malenkij robotra történő elhurcolás nyolcvanadik évfordulójának méltó megemlékezésére”. A munkaülésen részt vett: Argyelán György (Szolyva, főgondnok), Fuchs Andrea (Ungvár, irodai ügyvezető), Gajdos István (Beregszász), Dupka György (Ungvár, felelős titkár), Horváth Zoltán (Szolyva), Meskó János (Ungvár), Milován Sándor (Nagyszőlős), Sepa György (Szolyva), Réthy János (Szolyva), Tóth Mihály (Zápszony, elnök), Zubánics László (Gut). „A rendezvényt személyes jelenlétével megtisztelte: Bacskai József, Magyarország Ungvári Főkonzulátusának főkonzulja” – tudósította hát az internet népét Dupka Gyuri ötszáz nappal azután, hogy Oroszország 2022. február 24-én lerohanta a szomszédos Ukrajnát.

Tényleg nem feltételezem róluk, egyikükről sem „ebben a nehéz helyzetben”, hogy még pont az hiányozna nekik, bármelyiküknek is, hogy egy hülyegyerek kívülről okítgassa őket marhaságokról…

Persze, hogy nem, Ungvár természetesen távolról sem tengerparti város, legalábbis a mai viszonyaink, a jelenlegei földrajzi ismereteink értelmében nem az. Valaha viszont tényleg lehetett volna. Mi az, hogy, nagyon is!

Csak hát, amikor itt mosták a tenger hullámai a szárazföldet, akkoriban Ungvár még nem létezett. Sőt, a mai értelemben vett emberi élet sem nagyon…

A Pannon-tenger és a mai országhatárok, illetve a területén fekvő fontosabb városok

 

Amikor megboldogult apósom ezeket a képeslapokat gyűjtögette, Ukrajna, mint önálló és független állam, még nem létezett. A Szovjetunió része volt, a gigantikus állam huszonkétmillió-négyszázkétezer-kétszáz négyzetkilométeres területével, az 1980-as becsült adatok szerinti kétszázhatvannégymillió-ötszázezres népességével, Moszkvának, vagyis a fővárosnak a nyolcmillió-százötvennégyezres lélekszámú lakosságával. Akármilyen adatokat nézzünk is, ez az államalakulat minden bizonnyal csak nyerő lap lehetne egy autóskártyaszerű játékban, amelyben ezúttal nem járművekkel, hanem országokkal kellene/lehetne egymásra licitálni… „A jelenlegi Szovjetunió déli államainak területe az i. e. VI. században perzsa, az i. e. IV. században görög, az i. e. I. században római, az i. sz. IV. században bizánci, a VII. században arab, a XVI. században török fennhatóság alatt állt.

A szlávság keleti ágához tartozó oroszok, ukránok és beloruszok elődeinek törzsei a IX. században már számos önálló fejedelemséget alkottak. A legnagyobb és legnépesebb város, Kijev körül a X. század kezdetén nagy hatalmú fejedelemség alakult ki, amely egyesítette a Kárpátoktól a Donig, a Balti-tengertől a Fekete-tengerig nyúló vidék szláv törzseit. A XII. században a Kijevi Állam kis fejedelemségekre bomlott. Ezeknek egymás közti hatalmi harca megkönnyítette a hódító, rabló szándékkal érkező ellenséges erők, a németek, svédek, magyarok és a nomád hunok győzelmeit. A legveszélyesebb ellenségnek azonban a mongol tatárok bizonyultak, akik az 1200-as évektől kezdve fokozódó erővel nyomultak előre kelet felől, és megadásra késztették az orosz várakat (1237: Rjazany, egy évvel később Vlagyimir, további két év múlva Kijev). Csupán az északnyugaton lévő novgorodi fejedelemséget nem sikerült igájukba hajtaniuk, s ez visszaverte a mongolokkal egyidőben támadó svédeket és a német lovagrendet is. A tatárok a Volga alsó szakasza körül megalapították az Arany Horda birodalmát, s onnan pusztították, fosztogatták, adóztatták kíméletlenül a különféle népeket. A leigázott orosz fejedelemségek között a gazdasági és politikai vezető szerepet fokozatosan Északkelet-Oroszország szerezte meg. Iván Kalita uralkodása idején (1325–1340) Moszkva lett a politikai központ, amely a tatárellenes erőket maga köré tömörítette. Dmitrij Donszkoj moszkvai nagyfejedelem mérte az első jelentős vereséget a tatárokra, 1380-ban Kulikovónál. A mongol tatárok uralmának végét az 1480. év eseményeihez kötik.

A XV. század végére megértek a gazdasági, társadalmi, politikai feltételek az orosz fejedelemségek egyesüléséhez, s az egyesülés folyamata a XVI. század első felében lényegében le is zárult. IV. (Rettegett) Iván 1547-ben, megkoronázásakor már nem a moszkvai nagyfejedelem, hanem a minden oroszok cárja címet vette fel. 1654-ben az ukrán népnek a lengyel földesurak ellen vívott harca nyomán Ukrajna ismét egyesült Oroszországgal. Még a XVII. században orosz utazók tengeren és szárazföldön elérték a Csendes-óceánt, partra szálltak Kamcsatkán, felfedezték a Kuril-szigeteket, s orosz telepeket alapítottak a Távol-Keleten. A XVIII. század elején I. (Nagy) Péter cár a Svédország ellen indított nagy északi háborúban biztosította az immáron a nagyhatalmak sorába lépett Oroszországnak a kijáratot a Balti-tengerhez. I. Péter az ország fővárosául Moszkva helyett az újonnan épített Néva-torkolati várost, Petrográdot jelölte ki.” (Földünk országai, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1982; szerzők: Atkári János, Bogárné Rosta Éva, Csenkey Hajnal, Győrffy Ágnes, Kenesei István, Ónody György és Papp Gábor; szerkesztette: Gergely Anikó; a szerkesztő munkatársa: Stecz Mária; a szerkesztés lezárva: 1980. július.) Ukrajna tehát akkoriban, amikor megboldogult apósom ezeket a képeslapokat gyűjtögette, még javában a rosszemlékű Szovjetunió része volt. Nagyjából két évtizeddel később pedig még nekem is a Szovjetunióba kellett címeznem az ifjoncként postára adott küldeményeimet a kárpátaljai magyar levelezőtársnőmnek. Érdekességként nagyon sokszor elmeséltem már – ha untatnálak vele, nyugodtan szakíts félbe! –, hogy ha a pontos összeget nem is tudom ennyi idő távlatából felidézni, de akármennyi lehetett is, ugyanolyan értékű bélyeget kellett a Kárpátaljára küldött, tehát a Szovjetunióba címzett borítékra ragasztanom (amit annak idején alkalmasint mi kovertának[1] is mondtunk…), mint amilyet a Zenta melletti Tornyosra, Felsőhegyre vagy Kevibe címezve is. Nem a kilométerek számítottak már akkor sem. És bizony nem is a távolság!

Azt sem tudom már, még akár csak homályosan sem felidézni vagy felkutatni – ebben pedig vélhetően a legkevésbé sem lesz majd a hasznomra az esetleges levéltári porlepte molyolás, kutakodás, bíbelődés –, hogy honnan kerülhetett hozzám akkoriban, valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben annak a kárpátaljai lánynak a címe, akivel gyermekfejjel levelezni kezdtem. (S ő sem a tengerparton élt…) De abban az időben persze még minden ifjúsági lapban – és minden felnőtteknek szóló újság ifjúsági rovatában is – szinte kötelező elemként szerepelnie kellett valamiféle Levelezni szeretnék című, külön erre a célra fenntartott saroknak[2]. A Képes Ifjúságban például így:

 

„Várom a leveled

 

Az állandóan növekvő érdeklődés miatt ki kellett bővíteni a levelezési rovatunkat. Sajnos így sem tudunk minden címet közölni. Kérünk benneteket, hogy a jövőben az alábbi szelvényen jelentkezzetek, csak az így beküldött címeket közölhetjük. Ez a romániai és csehszlovákiai fiatalokra nem vonatkozik, mivel náluk nem lehet Képes Ifjúságot kapni.

 

VÁROM A LEVELED

 

Név és életkor __________________________________

Cím __________________________________________

Levelezni szeretnék _________________________________________________________________________________________________________________________

 

Dobrotka Katalin, 243000 Bácstopolya, Nova Istočna 14., Jugoszlávia. – Tizenöt éves vagyok, magyarországi és hazai fiatalokkal szeretnék megismerkedni.

Kacler Melinda, 21000 Újvidék, Vardarska 9., Jugoszlávia. – Tizenöt éves vagyok, magyarországi és jugoszláv fiatalok leveleit várom.

Varsi István, 2672 Hunyag, Felszabadulás út 19., Magyarország. – Jugoszláviai lányokkal szeretnék megbarátkozni.

Gyenge Ilona, 2000 Szentendre, Tavasz u. 5, Magyarország. – Tizennyolc éves vagyok, zene és irodalomkedvelő jugoszláviai kortársaim leveleit várom.

Pintér László, 8000 Székesfehérvár, Novák K. ltp. 21. III/53., Magyarország. – Huszonnyolc éves vagyok, gyufacímkét gyűjtök, magyarul vagy eszperantó nyelven szeretnék levelezni.

Likár Zoltán, 6525 Hercegszántó, Bem u. 27., Magyarország. – Tizennyolc éves vagyok, irodalom- és beatkedvelőkkel, hanglemezt gyűjtő fiatalokkal szeretnék megismerkedni.

Dunaveczky Katalin, 2533 Miskolc III., Kilencedik u. 6/1., Magyarország. – Tizennyolc éves vagyok, jugoszláviai fiatalokkal szeretnék levelezni.

Lőrinczi Éva, 3534 Miskolc III., Árpád u. 38 9/3., Magyarország. – Huszonhárom éves vagyok, minden levélre válaszolok.

Lovász Anna, 6523 Csátalja, Árpád u. 36., Magyarország. – Tizennyolc éves vagyok, zenét, utazást és természetet kedvelő fiatalokkal ismerkednék.

Szabó János, 23214 Torda, Ady Endre u. 49, Jugoszlávia. – Huszonnégy éves vagyok, hanglemezt gyűjtök. Popzene kedvelőkkel leveleznék.

Szász Ilona, 5074, Két soprony Tanya 347, Magyarország. – Tizenöt-tizennyolc éves jugoszláviai fiatalokkal szeretnék levelezni.

Bikfalvi Géza, 1116 Budapest, Sopron út 66. 11/51., Magyarország. – Tizenkilenc éves vagyok, zene- és irodalomkedvelőkkel leveleznék.

Körösi Zsuzsa, 3529 Miskolc, Semmelweis u. 24, Magyarország. – Tizenhat éves vagyok. jugoszláviai fiatalokkal szeretnék levelezni.

Magyarits Sándor, 2900 Komárom, Munkás köz 6., Magyarország. – Huszonegy éves vagyok, jugoszláviai barátokat keresek. Kedvelem a fotózást, utazást, beatet.

Vigh Zoltán, 6501 Baja, Pf. 222/V, Magyarország. – Huszonegy éves vagyok, kedvelem a beatet, sportot. Hasonló érdeklődésű fiatalokkal szeretnék megbarátkozni.

Esküdt Zsuzsanna, 7100 Szekszárd, Toldi u. 5., Magyarország. – Tizennyolc éves vagyok, franciául, olaszul szeretnék levelezni.

Boruzs Judit, 1091 Budapest, Kálvin tér 8. II. 16., Magyarország. – Huszonkét éves vagyok, németül, magyarul, oroszul leveleznék.

Szabó Tünde, 6000 Kecskemét, Valker-telep XVII. u. 2., Magyarország. – Tizennégy éves vagyok, jugoszláviai fiatalokkal szeretnék megismerkedni.

Balogh Magdolna, 5630 Békés, Fáy András 2/1., Magyarország. – Huszonegy éves vagyok, minden témáról szívesen leveleznék kortársaimmal.

Farkas Ede, 2400 Dunaújváros, Dózsa György u. 22. III. 1., Magyarország. – Tizennyolc éves vagyok, angolul és magyarul szeretnék levelezni.

Tóth Béla, 24000 Dunaújváros, Lenin tér 5., Magyarország. – Tizennyolc éves vagyok, hasonló korú jugoszláviai fiatalok leveleit várom.

Galamb Béla, 2490 Pusztaszabolcs, Arany János u. 12., Magyarország. – Huszonegy éves vagyok, jugoszláviai lányokkal szeretnék levelezni.

Müller László, 9022 Győr, Tanácsköztársaság u. 18., Magyarország. – Húszéves vagyok, kedvelem az irodalmat és a zenét. Hasonló érdeklődésűek leveleit várom.

Bico Lajos, 24342 Pacsér, Masarikova 27, Jugoszlávia. – Beat- és sportkedvelő fiatalokkal szeretnék levelezni.

Lakatos Judit, 2022 Tahi, Nyárfa u. 1., Magyarország. – Tizenhét éves vagyok, képeslapot gyűjtök, jugoszláviai fiatalokkal szeretnék levelezni.” (Képes Ifjúság, 1976. október 6.)

 

Én akkoriban keményen öt éves voltam – és még be sem töltöttem! –, de ha akkor volt Lakatos Judit, itt a névsor végén tizenhét éves, bizony 1959-ben kellett születnie, tehát ma már hatvannégy esztendős. Bízom benne, hogy továbbra is jó egészégnek örvend, akármerre vezérelte is útját az élet az időközben eltelt évtizedekben!

Az újság címlapján forintban is fel volt tüntetve a lap ára, Magyarországon tehát terjesztették a Képes Ifjúságot, viszont azt írták 1976-ban, hogy Romániában és Csehszlovákiában nem kapható… Meggyőződésem, hogy a Szovjetunióban sem volt kapható. Nyilvánvalóan! Nem engedtek tán volna be a határaikon belülre holmiféle jugoszláv mételyt… Ezért sem igazán értem, hogyan keveredhetett hozzám valamikor a nyolcvanas években annak a továbbra sem azonosított kárpátaljai magyar lánynak a címe. Megtalálhattam őt talán a Képes Ifjúságban (vagy nem…), de ráakadhattam esetleg a Világ Ifjúságában is, hiszen azt meg terjesztették a korabeli Jugoszláviában, én pedig nem is annyira a vásárlója, de mindenképp az olvasója voltam, de akárhogy is, mellettem még gyorsan bedőlt volna ez a határokon átívelő sajtóbiznisz.

Szóval valami úton-módon egyszer csak nálam volt az a cím…

 

„Amikor megjelent Kontra Ferenc horvátországi magyar író Drávaszögi keresztek című regénye (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1988), még nem is sejthette sem a szerző, sem olvasója, hogy a tragédiák (a kötetben főleg családiak) egymásba fonódó sorozata, amelyeket gyermekkorának kedvelt helyszíneiről megelevenített, alig néhány év múlva – ezúttal valamelyest modernebb formában – a valóságban is megismétlődnek a Drávaközben és Horvátország baranyai területén. Amikor a témát már jószerével csak az emlékezetből, idős emberek elbeszéléseiből lehetett felidézni – mint tette azt Kontra regényében –, újra kitört egy háború. A 20. század utolsó európai háborús láncolata vonult végig a Balkánon, az egykori Jugoszlávia volt tagállamain. Szlovénia, Horvátország, Bosznia, Macedónia, Koszovó.

A tanyák életének ma már megszűnő félben lévő világát ábrázolja a szerző a regény első részében. Egyik főhőse, a paraszti család ifjú sarja, Jani, a történet elején még kisfiúként figyeli környezetét. Kontra úgy szövi a mű cselekményét, hogy a bemutatott – rendre tragédiában végződő – emberi sorsok fájdalmasan érintsék hősét. Így formált élethelyzetében különösen érdekes és megható az a gyermeteg és makacs szeretet, amely Janit egy egyszerű kosárhoz köti – hiszen a szemléletesen bemutatott tanyai világban még minden ilyen apróságnak jelentősége volt –, talán csak azért, mert ő választotta ki, amikor megvették. Idézem: »…ezt vittem magammal a hegyre, akkor is, amikor a fülét dróttal kellett megerősíteni, amikor régen lekopott róla a díszítés…«

A szerző akkor tér át a tanyák világának ábrázolásáról a drávaközi falvak bemutatására, amikor a család a faluba költözik (ezt a mű szempontjából talán szükségszerű elemnek is mondhatjuk), azonban Jani addig megszokott élete ekkor összeomlik, elsősorban a személyes vonatkozások miatt, s új fogódzókat keres: »…egy ismerős tekintet. Fájdalom bujkált az arc könnyű árnyékaiban. Márványbőrén tökéletes összhangban helyezkedett el az orr arányos vonala, a szemek tiszta íve…«

Szalma Mariska, akinek a fényképéről beszél itt idézett szavaiban a mesélő, nem tűnik fel a regényben, csak a fényképét találja meg a kisfiú a frissen megvásárolt falusi házuk padlásán, s az a rituális mozdulat, amellyel visszahelyezi régi, addigi helyére, tisztelgés is egyben egy irreális álom előtt.

A regény Annája is rituálisan viszonyul a múlthoz. Gyermekének titkos sírhelyénél – a falutól ez igen messze esik – hóembert épít. A gyermek koraszülött volt, ezért halt meg. Forgács Pista, az apa, nem is tudott arról, hogy gyermeke fogant, született és meghalt.

Egy regény rituális jegyei és terei ezek, amelyek a szerző gyermekkorának helyszíneiről felidézve legalább annyira valósak, mint bármely elmesélt történet. A padláson hagyott fénykép ma már valószínűleg akkor sem lenne meg, ha a történet úgy igaz, ahogy írva van. És amikor hóembert építenek, akkor sem biztos, hogy azt a gyermeket szórakoztatják vele, akiről úgy gondolták, ott van titkon eltemetve. Talán már az álmok sem annyira irreálisak, mint egykor régen, a háború előtt voltak. Vagy hát nem is volt az álmokkal semmi baj. Önmagában a háború volt irreális.”

(Hóember a gyermek titkos sírhelyénél, Magyar Hírlap, 2007. április 3.)

 

– Good news, Boppers, a pizza ősét ábrázolhatták egy freskón, amelyet egy pompeji ház falán fedeztek fel, közölte kedden az olasz kulturális minisztérium – halljuk most még az autórádióból megboldogult apósommal Lynne Thigpen hangját, amely ide, Ukrajnába, Kárpátalja földjére is elkísér bennünket. – A freskót egy olyan ház előcsarnokában fedezték fel, amelyhez pékség is tartozott. Ezt az épületet a 19. században részben már feltárták, de a helyszínen most januárban újból ásatások kezdődtek. A régészek szerint a festményen egy boros kehely mellett látható lapos kenyeret gyümölcsökkel, például gránátalmával vagy datolyával fogyasztották, de fűszerekkel és valamiféle pesztóval is ízesíthették.

Mosolyogva nézünk össze megboldogult apósommal ezekre a szavakra.

Ugyanis mi most Koppenhágából érkezünk ide, közúton, országhatárokat átszelve, de még mindig Ilonka néni 1980-ban küldött képeslapját fürkészve, Schengen csúszva, s itt várt ránk az első komolyabb, szellemiségében még a vasfüggöny korszakát idéző, régi – javarészt már meghaladottnak vélt – élményeket felszabadító, amolyan igazi, vérbeli határellenőrzés. Én pedig ezen az ütött-kopott ukrajnai aszfalton is ízlelgetem közben, még csak nem is a koppenhágai DSB bisztróban elfogyasztott valóban ízletes ebéd maradványait, illatait és aromáit az ízlelőbimbóimon, a nyelvemen, a számban, nem – ahogy egy fogorvos ismerősöm mondogatta sokáig: nincs szebb dolog a világon, mint karácsonykor kiszedni a húsvéti sonka maradványait az emberek fogai közül –, ízlelgetem most a dán főváros eredeti nevének kiejtését a számomra furcsa, szokatlan írásmódján: København. Kőbenhávn? Talán így kellene mondanunk?! Persze (a megfelelő nyelvtudás hiányában…) nincs túl sok valóban értékelhető fogódzóm, mondhatni, egy fikarcnyi sem, legfeljebb a skandináv krimik népszerű szerzőjének művei, amelyek azért – valljuk be! –, elsősorban nem azzal a céllal íródnak, és nem azért jelennek meg magyar fordításban, hogy azokat tankönyvként használhassuk aztán a nyelvtanuláshoz. Meg hát ő eleve nem dán, mint Koppenhága, hanem norvég, mint Oslo, akármilyen közel is legyen a két állam, a kép nép egymáshoz. S akármilyen közeli rokonságban álljon is… A Vérhold című regény végén azonban találhatunk egy rögtönzött kis kiejtési gyorstalpalót: „A gyakrabban előforduló idegen nevek kiejtése” – innen tudhatjuk meg például azt is, hogy Jo Nesbø nem is annyira jó, mint amennyire Ju Neszbő; Bjørn Holm pedig Björn Holm. No jó, ezt az Abba óta azért egy egész világ megtanulta, ha szerette a zenéjüket, ha nem… Nem mintha Skandinávia kicsi lenne, de ők meg történetesen svédek voltak… Javarészt. Long live Björn Ulvaeus! Avagy: Björn Again, ahogy az egyik felettébb vicces tribute-zenekar már a nevében is hirdette nagyjából húsz évvel ezelőtt, mi az egyik Sziget Fesztiválon hallgattuk őket a rendezvény nagyszínpadán, s nem is tudom, hogy azóta léteznek-e még. Thank you for the music, ezúton is!

Nomármost… Ha pedig azt látjuk leírva, hogy valaki Blåmann, akkor az ő nevét Blómannak kell kiejtenünk, Gert neve Jertre módosul az ajkunkon. S bár angolosan én mindeddig egészen mást gondoltam – és mondtam – erről, Harry Hole nevét Hari Hule formában kell a szánkra vennünk. Markus Røed neve Márkusz Röd, Øystein Eikeland magyarosan Öjsztejn Ejkeland, Søs az bizony egy nagybetűs Szösz, Ståle Aune viszont Sztóle Eöne. S meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal is, hogy Terry Våge nevét Terri Vóge alakban ejtjük, Truls Berntsen pedig igazából Trülsz Berntszen…

Nagy valószínűséggel hosszasan lehetne még folytatni ezt a műkedvelő nyelvészkedési szaktanácsadást, de az én egyébként is rettenetesen szűkös (ínséges, mint az idők, amiket élünk…) forrásom itt most elapad.

– Megyek inkább zuhanyozni – bököm oda afféle lazaságot színlelve, nagyjából csak félvállról megboldogult apósomnak a szállodai szobában, amit épp most béreltünk ki magunknak erre az itt töltendő első éjszakára, amelyik azonban egyelőre még javában előttünk áll.

Csupán egyetlen éjszakára, hiszen újabb kalandozásokra indultunk, nem fogunk hát túl sok ideig és túl sok helyet, életteret foglalni utazásunk egy-egy állomáshelyén…

De Lynne Thigpen még a szavamba vág, mielőtt magamra csukhatnám a fürdőszoba ajtaját:

– Bár szigorúbb értelemben véve nem tekinthető pizzának, mivel az olyan klasszikus összetevők, mint a paradicsom és a mozzarella hiányoznak róla, a kutatók mégis úgy vélik, hogy a pompeji freskón szereplő étel a mai pizza távoli rokona, ókori előképe lehetett, derült ki az olasz kulturális tárca közleményéből. A csaknem kétezer éve a Vezúv vulkánkitörésében elpusztult Pompeji huszonhárom kilométernyire található az olasz pizza őshazájának tekintett Nápolytól. A nápolyi pizzakészítés művészete pedig 2017-ben felkerült az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének, vagyis az UNESCO-nak arra a listájára, amely az emberiség szellemi kulturális örökségeit vonultatja fel – hallom még az utolsó szavakat miközben azért most már nem halogatom tovább, és egy határozott mozdulattal magamra csukom az ajtót.

Ungvár már a Vezúv 79. augusztus 24-i kitörésekor – amikor Pompeji városa elpusztult – sem volt tengerparti város. Hiszen kétezer év ilyen léptékben tulajdonképpen semmi, egy szemvillanásnyi idő. Tízmillió évet kellene ahhoz visszamennünk az időben – indulhatunk? –, hogy itt hullámzó tengerpartot, homokos strandot, kellemes plázst, napernyőket, napozóágyakat, ligeštul-kölcsönzőket, virágzó idegenforgalmat találhassunk, vagy Zimmer Ferit a sarok mögött, lángosozót lépten-nyomon, kürtőskalácsot, töki pompost, és az elmaradhatatlan balatoni hekket.

– Кукурудза, варена кукурудза – kiabálhatna itt a főttkukorica-árus a strandolók között taposva a homokot naphosszat, ösvényt keresgélve magának az előrehaladáshoz a leterített strandtörölközők között.

Álló nap! Ahogy a horvát tengerparton is teszi manapság a szemfüles kereskedő, tízmillió és bő kétezer esztendő múltán. Emberi esztendő!

Emberi léptékkel mért esztendő…

Bolygófordultányi időnek is mondhatnánk.

Mert, amikor Ungvár partjait még tenger mosta itt egykoron, emberi lény valójában akkoriban nem nagyon járhatott a környéken, s nem gyönyörködhetett a tengerpart feletti naplemente szépségeiben, szemével nem láthatta a parti sziklákon megtörő hullámokat, és szemfüles helyi gazdaként sem árulhatta sunyiban, mutyiban, okosba' az otthon a mosókonyhában sebtében elkészített népszerű finomságot, minden gyermek kedvencét, hogy egy kis mellékes bevételt hozzon össze magának. Adózatlanul. S nem töprengett azon a vásárlója sem: És vajon mit szólna ehhez a NÉBIH[3]? Élő ember akkoriban még nem járhatott volna ezen a környéken sem. A Pannon-tenger tízmillió évéhez képest ugyanis az anatómiailag modernnek mondott emberi faj – az összes alfajával együtt – „mindössze” röpke háromszáztizenötezer évvel ezelőtt tűnt fel a bolygónkon, és, good news, Boppers, ötvenezer évvel ezelőttről találtak a kutatók a modern emberi viselkedésre utaló, egyelőre legrégebbinek minősített, legrégebbiként meghatározott nyomokat. A modern alatt persze ebben az esetben nem az okostelefon nyomogatására kell gondolnunk reggelente a nagyvárosi metrószerelvényeken zötykölődő tömkelegek áradatában… (Egy jó kis Brew Townt azért mindenkinek ajánlhatok a magam részéről ilyen esetekre!… akár tengerparti nyaralásra is…) Kimondhatjuk tehát nyíltan, egyértelműen és határozottan, ellentmondást nem tűrő hangnemben, de a tévedés esélyét is kizárva, hogy emberi szem a Pannon-tengert nem láthatta.

Vagy legalábbis ennek a lehetőségét nemigen valószínűsíthetjük…

 

     
Brew Town, avagy játék okostelefonra modern emberi viselkedéshez

 

– Igen, ezek nagyjából azok a dolgok, amiket egyszer ugyan elmondanak nekünk az iskolában, minden egymást követő nemzedéknek, sorjában, talán vissza is kérdezik, s akkor felelünk belőlük, megkapjuk rájuk a kis ötöskénket, négyeskénket, ketteskénket még az elemiben, alsó tagozaton, oszt paszta, de aztán nagyon gyorsan el is felejtjük, csak nagy általánosságokat, közhelyeket viszünk tovább belőlük a későbbi életünkre – érvelek most megboldogult apósomnak, a derekamra tekert törölközőbe csavargózva, ahogy kilépek a szállodai fürdőszobából. – És nem is nagyon igyekeznek mindezt a fejünkbe verni, szimplán csak ledolgozza pedagógus és nebuló egyaránt…

Nos, ím, Kárpátaljára kellett jönnünk ahhoz, hogy útitársakból szobatársakká is váljunk.

Avanzsáljunk!

– Ne haragudj, szólíthatlak Zimmer Ferinek?

– Cicuka, nem kéne!

Avanzsáltunk hát egyet előre a ranglétrán…

A Pannon-tenger mélysége, amennyire én emlékszem azokból az időkből (no, de melyekből is?… hát, amikor nekem kellett megtanulnom az elemiben…), helyenként az egy kilométert is elérte, s nagyjából a Kárpátok ívétől az Alpok keleti nyúlványaiig, illetve a Dinári-hegységtől a Szerb-érchegységig terjedt. Ezt földrajzi szempontból még tudjuk követni, be tudjuk lőni valahogy? Mert, ha igen, akkor itt kell még majd hozzátennünk azt is, hogy szigetként emelkedett ki belőle – mint manapság az Adriából Hvar és a közeli Šćedro – a Mecsek, a Bakony, valamint több más hegység, köztük a Fruška Gora, vagyis a Tarcal. Ha a mellékelt térképünkre pillantunk, azt kell látnunk, hogy abban az időszakban nemcsak Ungvár mai földrajzi helye (de még Ungvár nélkül, az Ungvár előtti időkben…) – s ilyen megközelítésben akár hanyagolhatjuk is a koordinátákat és koordinátarendszereket itt és most, az északi szélesség negyvennyolcadik fokán (48° 37’), s a keleti hosszúság huszonkettedik fokán (22° 18’) –, szóval nemcsak Ungvár, de Pozsony, Bécs, Budapest és Miskolc is tengerparti városnak minősült akkoriban, valamint egy-egy szigeten épült meg Pécs és Belgrád. Tízmillió évvel ezelőtt a Pannon-tenger a mai államhatárokhoz viszonyítva belesett Ukrajna mellett még Szlovákiába, Csehországba, Ausztriába, Szlovéniába és Bosznia-Hercegovinába is, hajózhatóvá tette Horvátország északi részének csaknem az egészét, s Magyarországon is csak néhány (elenyésző kiterjedésű…) északi-északkeleti térség maradt tőle szárazon, de víz alatt tartotta a mai Vajdaság egészét és elérte szűkebb Szerbia (vagy Szűkebb-Szerbia…) északi régióját, illetve elárasztotta Románia északnyugati megyéit is. Víz alatt volt Zágráb, Eszék, Újvidék, Szabadka, Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Szeged, Kecskemét, Székesfehérvár, Debrecen, Nyíregyháza és Győr is, hogy csak a mellékelt térképünkön jelölt településeket soroljam itt most sebtében. Mert mennyivel egyszerűbb így, mint a magam fejével gondolkodni! De mindez azt jelenti, hogy víz alatt volt bizony Zenta, Ada, Kanizsa, Topolya, Bácskossuthfalva, Adorján, Oromhegyes, Péterréve, Pecesor, Zombor, Baja, Csáktornya, Pándorfalu – vagyis a népszerű osztrák bevásárlófalu, Parndorf –, és egyébként Sopron meg Barcs is. Felsőhegy, Kishegyes, Feketics, Lázárföld és Becskerek… Zimony, Újlak és Kerkabarabás… Zalakaros, Vásárosnamény, Inđija…

Könnyen lehet hát talán – s engedjük meg magunknak most ezt a feltételezést –, hogy mégis van valami szerencsés mellékzöngéje annak is, hogy emberi szem nem láthatta ezt a borzadályt…

Ennyi elárasztott települést egymás tövében, úszva-búvárkodva sokszor tulajdonképpen csak alig néhány karcsapásnyi távolságra egymástól. Felkészül Hosszú Katinka és Kapás Boglárka! Hajrá lányok, hajár magyarok!

Legalábbis a mai viszonyainkhoz szokott emberi szem nem láthatta ezt a borzadályt. Nem.

A Pannon-tenger igazából a korábbi Paratethys-tengernek és a Tethys-óceánnak volt afféle örököse. Visszamaradása. Leszármazottja… Boldog őse! Jogutódja… A bolygónkon ugyanis még csak két földrész, úgynevezett szuperkontinens létezett – Laurázsia és Gondwana (de esküszöm, olyan nevek ezek, mintha Középföldéről, Narniából, Terabithiából vagy Westerosról csöppentek volna ide most sebtében ebbe a sorsszerű szállodai fürdőszobánkba, ahol vélhetően nem zártam el rendesen a csapot… egy csöpp Laurázsia, két csöpp Westeros, három csöpp Középfölde… és derékfájós sztalagmitként hamarosan akár Roxfort is felépülhet itt… ez az Ungvár, a mi Ungvárunk tehát a csodák földje… de akkor legalább majd Roxmortsban is benézhetünk egy jó pofa mézsörre a Három Seprűbe…) –, mit is akartam mondani? Tehát még csak két földrész létezett ezen a bolygón, amikor a Tethys-óceán, valamikor a paleozoikumnak is nevezett földtörténeti ókorban, úgy négyszázkilencvenmillió évvel ezelőtt kialakult. Laurázsia volt északon, Gondwana délen…

– El tudsz te képzelni egy akkora földrészt, amelyik magában foglalja az egész Antarktiszt, Dél-Amerikát, Afrikát, Madagaszkárt, Ausztráliát, Új-Guineát, Új-Zélandot, az Arab-félszigetet és Indiát? – emelem most kérdően a tekintetem megboldogult apósomra, miközben könyékig elveszek az utazótáskámban, arcszeszt keresve a borotválkozáshoz.

A Tethys-óceán bolygónk akkori két őskontinensét választotta el egymástól. Nomármost magamtól immár én sem tudnám megmondani, hogy mit is jelent a „paleozoikum karbonidőszaka” (ilyenről azért még a suliban sem tanultunk elemistaként…), s bár igazából a Pannon-tenger felfedezéséhez nem készülnek modern és naprakész, újabb és újabb kiadásra folyamatosan frissülő útikönyvek – még az egyébként bevállalósként megismert Lonely Planet sem kecsegtetett ilyen kiadvánnyal –, indulás előtt természetesen utánanéztem néhány részletnek, apróbb érdekességnek. Szóval háromszázmillió évvel ezelőtt bolygónk szárazföldjei mind egy nagy tömbben voltak, Schengen csúsztak azok is, szabad volt az átjárás köztük száraz bokával – államhatárok nem lévén behelyettesíthetjük ezzel az útlevélkezelést; ha nedves a zoknid, a szigorú határőrök visszafordítanak, ha száraz lábbal át tudsz kelni és még a cipőd is szép fényes marad, akkor jöhetsz. A tudósok persze csak utóbb nevezték el ezt Pangeának[4], amelynek partjait a Panthalassza össztenger, őstenger mosta. Ám ennek turistabolondító strandjairól azonban, felettébb sajnálatos módon, nem került képeslap megboldogult apósom gyermekkori gyűjteményébe…

A Tethys-óceán pedig gigantikus tengeröbölként mélyült be Kelet felől a Pangea északi és déli része, vagyis Laurázsia és Gondwana közé. Ne vesszünk el a részletekben, hiszen bárkinek, akinek mindezzel már sikerült volna felkeltenünk, felcsigáznunk, maximumra járatnunk az érdeklődését, úgyis ott van az okostelefonján a Wikipédia, rögtön a Brew Town apró kis ikonja mellett, hüvelykujjnyújtásnyira.

India volt az oka mindennek!

– Állítsátok meg Indiát!

De akkoriban még nem adatott egy tettre kész Gandhi, nem volt, aki sómenetet szervezzen, és senki sem akadt, aki megállíthatta volna vándorútján, amelyen ez a mai szubkontinens bizony nemcsak a házak alaprajzát vizsgálta volna meg szakszerű alapossággal a homlokzat mögött, hanem az emberek lelkét is – ha lettek volna már – a szavaik és a cselekedeteik mögött. De a kalandtúrára kelt India figyelt bizony az egyszerűre, a mindennaposra is – mert annak is titka van! –, amikor mintegy ötvenmillió évvel ezelőtt lehasadt Gondwanáról, majd észak felé nekinyomódott a mai Eurázsiának és felgyűrte, mint a zsírpapírt, a roppant magasságokba emelkedő Himaláját és a Tibeti-magasföldet. Így pedig – mivel a tektonikus mozgások ily mérhetetlen gátakat emeltek – a Tethys-óceán keleti része lényegében megszűnt létezni. Annak aztán, mint a régi viccben a krokodilnak, annyi…

Mindezt természetesen a nyugati rész sem nézhette teljesen tétlenül, mintegy hanyatt dőlve a foteljében egy tál pattogatott kukoricával az ölében, hanem irigységében sebtében nekinyomult, nekirongyolt Eurázsiának (már amilyen iramban a tektonikus lemezek szoktak megiramodni… a csiga meg csak huss… hiszen mégiscsak évmilliókról beszélünk…), s ezzel a Tethys-óceán mélyén felhalmozódott üledéket a két kontinentális lemez satujába szorította. Igen, valóban a Richter-skálát megszégyenítő földrengési tevékenységet idézhetett elő mindezzel, de hát vajon ki is törődhetett volna akkor még ezzel… Kinek az ünge is lehetett volna? Az üledék meggyűrődött és lánchegységekké tornyosult fel… Miocén kornak nevezik a tudósok – meg persze a szigorú tanárnéptársak is a szocialista önigazgatású oskolákban – a huszonhárommillió évvel ezelőtt kezdődött és nagyjából öt és félmillió esztendeje lezárult időszakot. Ekkoriban volt a legaktívabb az alpi hegyképződés. Vagyis ekkoriban alakultak ki az Alpok, a Dinári-hegység, a kis-ázsiai Taurosz-hegység és az észak-iráni Elburz – mindezek tehát a nyugati rész felelőtlen nyomulása következtében –, s ezekkel a fondorlatokkal sikerült leválasztania a Tethys-óceánról annak északi részét, létrehozva a Paratethys-tengert, amely afféle beltengerként hullámzott a franciaországi Rhone folyó völgyétől – a mai Bajorországon, a Kárpát-medencén, a Kárpátok északi és keleti előterén, az Észak-Balkánon, a Fekete-tenger, illetve a Kaszpi-tenger medencéjén át – Közép-Ázsiáig. Eddig világos? Akkor jó, mert holnap visszakérem…

Még javában tartott ez a bizonyos miocén, amikor a Paratethys-tengerből lassan, de biztosan, és cseppet sem sietve, nem siettetve az eleve elrendeltetett fejleményeket, nem erőltetve semmit, nem erőszakoskodva, nem tolakodóan, nem ellenkezve a sorsukkal, de egymás nyomában mintegy libasorban haladva újabb és újabb hegységek emelkedtek ki, köztük a Balkán, a kis-ázsiai Pontuszi-hegység és az Anatóliai-fennsík, a Kaukázus, valamint a Kárpátok, pontosabban előbb csak az Északi- és a Keleti-Kárpátok, amelyek hatalmas íve leválasztotta a Paratethysről a Pannon-tengert. Mit is mondhatnánk valójában? Így hát a mai Kárpátaljának a Pannon-tenger létrejöttében, kialakulásában is jelentős szerepe volt.

– Ezúton is köszönjük! – harsogjuk most duettben megboldogult apósommal, én pedig közben máris ablakot nyitok, mert már itt is tilos a dohányzás a szállodai szobákban (hát igen, cseppet sem előnyösek ezek a nemzetközi trendek a hétköznapi életünkre nézve…), de az emeletről kihajolva most mégis el fogok szívni egyet, ha szabad, ha nem, az esetleges lelepleződés kockázatát is vállalva, ennél alább nem adom.

Végül is, nem vagyok sem Gazprom-, sem Lukoil-vezér, így hát viszonylagos biztonságban tehetem…

A Pannon-tenger kialakulása után kezdetben összefüggő víztömeget alkotott a későbbi bajor területeken hullámzó ugyancsak sós vizű részekkel, az időközben létrejött Égei-tengerrel, és az akkoriban formálódó Adriai-tengerrel is. A hegyképződéseket is előidéző tektonikus mozgásokat, a fölrészek öncélú kalandozását, vándorbotot a vállukra vetve, tényszerűen és bizonyíthatóan elmaradhatatlan, s ennek megfelelően igencsak heves vulkáni tevékenység kísérte…

Amerre a tektonikus lemezek elhaladtak, lávafolyamok jelezték útjukat.

A maguk mögött felégetett hidakat…

S bár a korabeli vulkanikus tevékenységnek a mai Kárpátalja területén is fontos nyomait tárták fel a szakemberek az elmúlt évszázadokban a különböző kutatások során, mi most – lezser figyelmetlenséget színlelve – hanyagoljuk ezt. Bolygófordulták és esztendők millióira mondjuk inkább azt, ugyancsak duettben, hogy „majd hamarosan” a hatalmas Déli-Kárpátok, illetve a Szerb-érchegység feltornyosulása déli irányból is elzárta a Pannon-tengert, amelynek időközben az északnyugati kijárata is megszűnt, s ennek következtében teljesen zárt beltengerré változott, a napjai (évmilliói…) tehát onnantól már meg voltak számlálva.

---

[1] „kòverat -rta (m, gen pl) kòverātā (levél)boríték

kovèrta/kòvērta (f v) koverat

kovertírati kovèrtīrā (vp/vi tr) borítékol; borítékba tesz/rak” (Szerbhorvát–magyar szótár, Tartományi Tankönyvkiadó Intézet, Újvidék, 1968; Készítette az újvidéki Bölcsészeti Kar Magyar Tanszékének szótárbizottsága, főszerkesztő: Kovács Kálmán; a kiadásért felel: Girizd László)

[2] „Kutak za sporni trenutak”

[3] NÉBIH = Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal

[4] Ógörögül: Παγγαία = az egész föld

Utazások apósommal (2. rész)

Prológ

 

– Good news, Boppers, újabb ókori fahajó maradványait fedezték fel a horvátországi Hvar mellett, Šćedro szigeténél – halljuk most parkolás közben az autórádióból megboldogult apósommal, Mihájlovits Péterrel (1943–2004), a délvidéki biológussal és pedagógussal, miközben megállunk (minden reményeink szerint: tartósan; s nemcsak egy röpke pirosnál…) Budapest XIII. kerületében, az egykori Magdolnavárosban, az Apály utca kettes szám előtt. Mondhatnánk akár Angyalföldnek[1] is.

Összenézve konstatáljuk, hogy az elhangzottakban, vagyis a Magyar Távirati Iroda itt beolvasott jelentésében legfeljebb csak annyi lehet megtévesztő, hogy már Hvar is – ahol nem is olyan rég, 2008-ban nyaraltunk a családommal Ladik Katinál – egy sziget, s ennek a közelében, ez a másik, Šćedro pedig jóval kisebb és kevésbé ismert.

Dalmácia ismertebb szigetei egy Hvaron vásárolt képeslapon

Nézelődés Hvar központjában

Szótárazzunk csak okosan és szépen, ahogy a csillag jár az égen: az egyik hvari vendéglő vendégköszöntő asztalvédője

Egy másik Szent István, s nem az, akire mi, magyarok elsőként gondolnánk: Hvar városának katedrálisát I. Szent Istvánról (latinul: Stephanus), a sorrendben huszonharmadik pápáról nevezték el – Vagyis: Katedrala sv. Stjepana I., pape

És ott fent a vár...

Sajtkülönlegességek a helyi piacon (Saját fotóink a hvari nyaralásunkról 2008-ban, Ladik Katinál)

– Hát, induláskor még igazán nem is reméltem volna, hogy ezen a környéken ilyen könnyen találunk majd parkolóhelyet – motyogom oda úgy félvállról útitársamnak, szinte csak a bajszom alatt, s a fogam közt szűrve a szavakat, miközben betolatok a szabadon talált, no jó, igencsak szűkös kis helyecskére. – No de érkezéskor?! – Közben a rádiót is lehalkítom, mint ilyen szituációkban nagy általánosságban rajtam kívül is még oly sokan…

Nagyobb kocsival itt aztán tényleg meggyűlne nemcsak az én bajom, de tulajdonképpen bárkié, akármilyen harcedzett sofőr legyen is. Nem a talpán, mert a volán mellett általában ülni szoktunk… Tehát: akármilyen harcedzett sofőr legyen is a valagán.

De akármilyen szűkös is, ez itt, kérem tisztelettel, mégiscsak egy teljesen legitim parkolóhely! Akkor is… Egy az egyben.

Csakazértis!

– Igen, de nem fizetős? – emeli rám kérdő tekintetét megboldogult apósom.

– Ma már szinte mindenütt az… – dünnyögöm elégedetlenül, morcosan, a lelkem összes kamaszos lázadozásával, mert én az autósoknak abba a kasztjába tartozom, amelyik nem hajlandó elfogadni azokat az érveket, amelyek szerint a parkolás fizetőssé tétele, vagy ne adj Isten, az úgynevezett dugódíj bevezetése nem szimpla harácsolás, hanem valamiféle legitim forgalomszabályozási eszköz, módszer volna; s máris a napi politikánál tartunk. – Igencsak csodálkoznék, ha történetesen épp itt nem lenne fizetős a parkolás… – teszem még hozzá kifejezetten kelletlenül, minden ezzel szemben érzett ellenszenvemet ebbe a mondattöredékbe zsúfolva.

Mert azért bizony akárhogy számoljam is, így azért mégis valami olyasmiért veszik el a pénzemet – már bocsánat, de esetenként nem is keveset! –, amiért semmit nem kapok cserében, amiért semmiféle szolgáltatást nem nyújtanak. Nincs viszonzás! Nincs ellentételezés! Nincs hát teljesítésigazolás sem… Nem őrzik az otthagyott kocsimat, nem vigyáznak rá, nehogy feltörjék, nehogy elvigyék; nem kapok semmit a vérrel és verejtékkel megkeresett pénzemért…

Ez így azért, valljuk be, mégiscsak bosszantó. Magyarán: aljasság! És még örülhetek, ha van olyan szerencsém, mint például most is, hogy épp azon a helyen találok magamnak szabad parkolóhelyet, ahová ténylegesen is indultam. Ilyen még a nagyon modern, nagyon célratörő, nagyon urbánus forgalomszabályozási technikák/eszközök korában is csak szökőévenként fordul elő velem… Vagy még ritkábban!

Otthon például, Kőbányán (ahol néhány esztendeje már megtelepedtünk, és ez most tartósnak is ígérkezik…), a Kolozsvári és a Harmat utca kereszteződésénél, ahol egy igencsak sajátságos módon, de az egyébként kárpátaljai Dupka Gyurival és családjával, Fuchs Andreával és a kis Márkkal is egy fedél alatt élünk, hiába a hatalmas parkoló a két közterület találkozásánál, sokszor fordul elő velem, hogy hazaérve csak reménytelenül körözök, egyszer és még egyszer, kétszer és még kétszer, háromszor és még háromszor, négyszer és még négyszer, ötször és még ötször, hatszor és még hatszor… Hiába! Akárhányszor járjam is körbe a háztömböt… Parkolóhely, no az nix! Ugribugri meg aztán pláne… Ezért állok meg olykor utcákkal odébb, és onnan gyalogolok aztán haza, mintha jódolgomban tenném…

Ugribugrizhatok hazáig!

– Az eddig ismeretlen hajó az időszámításunk előtti harmadik évszázadból származik, és rakományával együtt süllyedt a mélybe, közölte a horvát kulturális minisztérium – halljuk immár beparkolva, betolatva az Apály utcában, az épp adódó szűk kis helyecskére a kettes számú épület előtt a kellemes, lágyan búgó női hangot az autórádióból, mintha ez valóban Lynne Thigpen[2] hamisíthatatlan, és semmivel sem összetéveszthető hangja volna, mi, alkalmi angyalföldi „hello, Boppers”-ek, innen, a megszólítás végéről, bizalmasan, kedvesen, bennfentesen, s akárha a Warriors című amerikai film ikonikus bemondónő-szerepében mindvégig hűségesen kitartana mellettünk, akármerre is vetődjünk kalandozásaink során, a minden lépésünket meghatározó képeslapgyűjtemény véletlenszerűségeinek diktátumai által meghatározott girbegurba útvonalunkon, a virtuális, a fiktív, de mindenképp nagyon is valós, reális, hiteles utazgatásaink során.

– Isten hozta hát Angyalföldön, kedves jó Lynne!

Immár tényleg csak az hiányzik, hogy még a Baseball Furies utcai bandája is feltűnjön itt ma este mellettünk…

 

Budapest

 

– Tényszerűen kimondhatjuk, megállapíthatjuk, hogy Budapest, mint nagyváros, mint a nemzet fővárosa, mint egy metropolisz, mint a város, amelyik sohasem alszik – kezdek most újabb hosszas eszmefuttatásba megboldogult apósom boldogítására, mert „te is más vagy, te sem vagy más” – mindenképp felülreprezentált kell, hogy legyen egy ilyen képeslapgyűjteményben. Tulajdonképpen bármelyikben…

– Messziről indultunk és nagy utat tettünk meg – vonja meg a vállát erre.

Oké, de hogy jön ez most ide?!

Ugyanis (mint ismert…) néhány évvel megboldogult apósom halála után több doboznyi régi képeslap került elő annak az újvidéki háznak – Cara Dušana 30. – a padlásáról, amelyikben gyermekkorában élt és nevelkedett. Mint utóbb kiderült, ez az ő gyermekkori kollekciója volt, amit még cseperedő fejjel ápolgatott, gondozgatott, locsolgatott (hogy szép zöld legyen…) szorgalommal és lelkesedéssel. Később azonban egyetemre ment – ott helyben, Újvidéken –, megnősült, családot alapított, elköltözött a nagyszülői házból, a régi gyűjteményt pedig valaki nem kevésbé gondosan felvitte a padlásra, letakargatta, biztonságba helyezte, hogy ne is legyen ugyan láb alatt, de ne is essen baja, ha egyszer majd az egykor volt gyermeknek eszébe jutna és keresni kezdené. Ő azonban nem kereste, nem jutott eszébe, a családban senki sem emlékezett már erre, senki nem tudott ennek a kollekciónak a létezéséről, amikor szinte véletlenszerűen előkerült a gyűjtemény.

– Szépen ránk esteledett időközben – dünnyögi most elégedetlenül megboldogult apósom, szinte csak a bajsza alatt, s a foga közt szűrve meg a szavakat, ahogy a Baseball Furies mellettünk elsuhanó furcsa, megmosolyogtató, ám ugyanakkor tiszteletet parancsoló, megfélemlítő (navod na strahopoštovanje…) csapata után nézünk ámulva Budapest XIII. kerületében, hátunkat az autónknak támasztva az Apály utcában, s bár működik ugyan a közvilágítás, fokozatosan tűnnek el mégis az alakok az árnyak, az est, az éjszaka sötétjében, akárcsak Walter Hill amerikai filmrendező nagyszerű alkotásában, a Warriorsban.

Baseball Furies – Filmkockák Walter Hill Warriors című alkotásából

 

„Úgy gyűlt a képernyő elé a család, mint alamizsnáért a koldusok. Látjuk ám, hogy az út szélén parkoló kocsisor mellett emberek zászlókkal integetnek. A riporter gyorsan fölvilágosít: a félpályás útlezárással demonstráló tüntetők megvertek egy autóst, aki »beszólt« nekik.

»Ha egy nép a sötétben él, ne zászlót vigy előtte, hanem lámpát« – írta Kopátsy Sándor. A tüntetőknek is inkább ezt kellene ajánlani?

A híradó szerkesztőjének a téma másfél percet ért, csak addig érdekes, amíg lehet a takaróképeken bevert szélvédőket mutogatni.

»Echegaray, a nagy spanyol, koszorús fejét, íme kivitte a kofák piacára. Lett belőle Alfonz király minisztere« – írta Ady Endre a Budapesti Napló 1905. július 18-i számában. José Echegaray y Eizaguirre, írói álnevén José Hayaseca (1832–1916), spanyol drámaíró 1904-ben kapott irodalmi Nobel-díjat. Ady pedig egyáltalán nem üdvözölte rajongással az író politikai szerepvállalását.

Amikor néhány évvel ezelőtt március 15-én kisétáltunk családommal a Hősök terére, úgy gondoltuk, hogy ünnepi alkalmakkor ez a legalkalmasabb helyszín a látványos megemlékezésekre, de fogalmunk sem volt, hogy milyen szervezett program lesz/volt/van ott. Rossz előjelként egész nap szitáló eső kísérte utunkat. A Hősök terén pedig belefutottunk egy MIÉP-nagygyűlésbe és a hozzá tartozó alkalmi kirakodóvásárba. Mindenféle zászlókat árultak, kicsiket, nagyokat, papírból, vászonból, selyemből, trikolórt, lyukkal a közepén és nélküle, árpádsávosat. Ahogy ott sétálgatunk, látom ám, hogy az egyik selyem nemzeti trikolór széle a tér betonjára lóg, bele az esőlébe, s nedves talpak taposnak rajta átázott cipőkben. Persze, csak én lehetek olyan hülye, hogy erről rögtön az jusson eszembe: méltatlan a nemzeti ünnephez. Megszólítottam hát az eladó lyánykát, hogy emelné már fel, hiszen az ő hatásköre. »Nem baj, van másik« – mondta, s legyintett, fel sem tűnt neki, hogy nem a portékáját akartam óvni és védelmezni.

No, hát máris ott járunk a kofák piacán.

Mint a kofák piacán általában, itt is széles kínálatból válogathatunk. Ott van Echegaray koszorús feje, talán balzsamozva, talán viaszból kiöntve, talán pólóra nyomtatva, talán made in China. Ott vagyunk a kofák piacán akkor is, amikor a híradónak csak azért ér meg másfél percet a zászlólobogás, mert betört szélvédőket mutogathat. És a kofák piacának mentalitásáról tanúskodik az is, ha kezünkben úgy lobogtatjuk a zászlót, a nemzet jelképét, hogy közben a lábunkkal taposunk rajta átázott cipőben – eladó méltóságunk és önbecsülésünk.

A politika világa gyakorta rácáfol a természet törvényeire, de ez utóbbiak szerint délidőben sötétség csak napfogyatkozással egybekötve lehetséges. Holland turistákkal ültünk 1999. augusztus 11-én Szegeden a teljes napfogyatkozásra várva, ők csak azért utaztak el ide, mert kifigyelték, hogy a természeti jelenség a Szombathely–Siófok–Kiskőrös–Szeged–Makó középvonalon lesz a legteljesebben megfigyelhető. A város főtere dugig telt, egy csikket sem lehetett volna leejteni. Amikor a Hold száztíz kilométeres árnyékfoltja 12 óra 55 perckor eltűnt a Nap elől, és ismét a napszaknak megfelelő világosságban találtuk magunkat, a terén felzúgott a vastaps. Mi most megtapsoljuk a Napot, az égitestet?! – néztünk egymásra döbbenten.

Tenyerünk összecsapkodása mégis spontán volt, nem is gondoltunk arra, mekkora abszurditást művelünk. A taps pedig jogos volt, az égitest valóban kiérdemelte.

Sokszor az abszurdnak tűnő megoldások a legcélravezetőbbek. De ilyeneket nem forgalmaznak a kofák piacán. Aki a véleményének szeretne érvényt szerezni, a kreativitására kell támaszkodnia. Valami olyat kell kitalálnia, amin még nem tapostak nedves talpak. Ahogy a nemzet jelképeivel is csak méltósággal szabad bánni. Egy száztíz kilométeres árnyékfolt a Nap előtt különleges természeti jelenség, a száztíz milliméteres talpnyom azonban a nemzeti lobogón mindenkor rosszat sejtet.”

(Lobogótaposók, Magyar Hírlap, 2007. március 14.)

 

Lynne Thigpen időközben pedig tovább folytatja mondandóját az autórádióban, illetve hát vélhetően egy meleg, kellemes hangulatú, mindenféle, a célnak megfelelő technikai kütyükkel felszerelt, szivacsfalú stúdióban ülve, és ő nem is ázott el úgy, mint mi azon a március 15-i ünnepnapon a Hősök terén:

– Egy teljesen megőrzött, eddig feltáratlan hajóroncsról van szó, a Krisztus előtti harmadik századból, antik amfora rakománnyal. A roncs ötven méteres mélységben fekszik, írta sajtóközleményében a horvát kulturális minisztérium. Ez a legrégebbi ismert hajóroncs az Adriai-tenger keleti partján.

Lynne Thigpen – és ikonikus bemondónő-szerepe Walter Hill, a kiváló amerikai rendező Warriors című filmjében – egy fontos összekötőkapocs ebben a történetben, én most mégis kiszállok a kocsiból, tehát amint csapódik az ajtó, már nem is hallom tovább a hangját. Csak az utcai zajokat, sikongatásokat, némi kiabálást, zörejeket, valamiféle puffanásokat a környező ablakok mögül… Valahol a közelben ugyanis tévét néznek egy családias hangulatú otthon zárt közegében, igencsak hangosan, nem kímélve sem a szomszédokat, sem az utcán baktató véletlen járókelőket, esetleg az épp sikeresen leparkolt autóból kiszálló utasokat, amilyenek mi is vagyunk. Talán épp most kezdődik a híradó, legalábbis a főcímzenéből most erre követeztetek. S vajon a šćedrói leletről szóló hírt ott bemondják-e? Ért-e annyit ez a felfedezés az ügyeletes hírszerkesztőnek? Vagy egyszerűen csak elsiklott felette? Nem érdekli talán a régészet, sem a légi, sem a mélytengeri? Egy másik csatornán meg minden bizonnyal a Knight Rider újabb epizódját adják… Újabb, persze, mihez képest?! Vagy ma már mindenki csak streamszolgáltatókat néz?

– Bocsánat, kérem tisztelettel, a Knight Rider melyiknél érhető el?

Cigarettára gyújtok, mert én még dohányzom… Apósom is kiszáll a kocsiból, az ő kezében is öngyújtó villan. Csillan. Aztán pedig felparázslik a sárga Camel… (Hát igen, valaha még niši, naisszai Classicot szívtunk… az ő nemzedéke meg még régi 57-est, ami a régi Jugoszlávia szétesésével tűnt el véglegesen a trafikokból, tulajdonképpen az összes utódállamban… abban a Szlovéniában is, ahol egykor gyártották…) Budapest, mint egy nagyváros, mint a nemzet fővárosa, mint egy metropolisz, mint a város, amelyik sohasem alszik, „te is más vagy, te sem vagy más”, mindenképp felülreprezentált egy ilyen gyűjteményben, nem is lehetne más, hiszen ez a jellegéből adódik. Most azonban úgy válogattam képeket a magyar fővárosról, hogy hidak ne szerepeljenek rajtuk; no jó, az utolsón valóban feltűnik a Lánchíd, de az meg nem is képeslap, hanem egy könyv borítója. Hát tehetek én róla, hogy Marciék pont egy ilyen fotót választottak a címlapra?! Ezt majd a kiadóval, a Szubjektív Értékek Alapítvánnyal kell megvitatni… De hidakat egyébként nem akarok erre a képeslapcsomagunkra! Már csak azért sem, mert egy szomorú mellékzöngéje is lesz majd ennek a történetnek – hamarosan! –, épp a budapesti hidakkal összefüggésben, s bizony a család egyik ága alkalmasint ott meg is szakadt, ki is halt, pedig Kicsi épp várandós volt… Messzire nyúlhatott volna tehát még az a történet. Akárcsak ez a szála is. De aztán mégsem tette…

Mert közbejött egy háború, annak minden kegyetlenségével és borzalmaival, illetve a normális kereteiből kizökkentett családtörténetünkkel együtt is.

Az anya és az adott pillanatban még a méhében hordott gyermeke, magzata is nyugodjék békében!

 

„I don’t believe he spoke a single line of dialogue, and he basically had his ass handed to him entirely by foul-mouthed Ajax, but I was sad to learn that veteran stuntman Jery Hewitt – who played the lead representative of the Baseball Furies in Walter Hill’s 1979 urban combat epic, »The Warriors« – just passed away.

I’ve written about my love for »The Warriors« a few times here (find those links here[3]), but suffice to say, if you are of a certain age, let alone a New Yorker, it’s a pivotal film for a lot of people.

Here’s Hewitt’s big scene on the mean streets of the Upper West Side. Pour one out for the great man.”[4]

 

– Az időszámításunk előtti harmadik évszázadból származó hajó maradványait a horvát és az olasz haditengerészet flottájának aknaelhárító búvárai találták meg egy közös kiképzésen – ránt most vissza a valóságba, az eredeti úti célunkhoz és szándékainkhoz a rádióbemondó hangja, ahogy behajolok a jármű ajtaján a hanyagul csak a hátsó ülésre hajított táskámét. – A horvát kulturális minisztérium úgy fogalmazott közleményében, hogy a víz alatti gyakorlat helyszínét a területen található lehetséges régészeti leletekről szóló korábbi információk alapján választották ki a védelmi minisztériummal, a spliti egyetemmel és annak műkincsmegőrzési részlegével együttműködve. A kutatás helyszínének meghatározása után megkezdődött a tengerfenék többrétegű felmérése, a kapott adatok feldolgozásával pedig sikerült kimutatni, hogy valóban régészeti lelőhelyről lehet szó. A hajóroncsot már a víz alatt dolgozó régészek tárták fel. A lelőhely pontos történelmi összefüggéseit, kiterjedését és egyéb jellemzőit a további kutatások határozzák majd meg, amelyek alapján tervek készülnek a védelmére, állagának megóvására és a most megtalált leletek bemutatására is, fogalmazott közleményében a horvát kulturális tárca – halljuk immár egyértelműen Lynne Thigpen sokat sejtetően búgó hangján, mi, Boppersek, az autórádióból, amelyet annyira azért mégis felerősítetünk, hogy kint cigizgetve, a járdaszélen ácsorogva, toporogva is (mintha azon kívül, hogy a cigink elégjen, másra is várakoznánk itt, az Apály utcában, a kettes házszám előtt…) zavartalanul követhessük. Ha már bent így ordít a tévé, ennyit talán mi is megengedhetünk magunknak és a környezetünknek. Hiszen – szerencsére! – az én szomszédaim csak jó zenét hallgatnak; ha akarják, ha nem…

Vélhetően épp ezzel megyünk majd az angyalföldi szomszédság idegeire…

Jery Hewitt (1949–2020) pedig elsősorban kaszkadőr, „stuntman” volt, nem is annyira színész, színművész, bár a kettő között mindenképp vannak elvitathatatlan átfedések, esetenként átjárások is. Érintkezési pontnak pedig ennyi épp elég is… S ahogy a Warriorsban, ugyanúgy játszott például A Bourne-ultimátum (rendezte: Paul Greengrass; 2007), A függetlenség napja (rendezte: Roland Emmerich; 1996), vagy A mandzsúriai jelölt (rendezte: Jonathan Demme; 2004) című ismertebb filmekben is. Meg még sok más kevésbé ismertebben is… Amelyek alá nem tettek a producerek annyi marketinget, s amelyek nem kaptak (ugyan)annyi népszerűséget.

Jery Hewitt (1949–2020) a Warriors című filmben a Baseball Furies bandavezéreként

 

– Szeretek csapongani – mondta Bedő Gyuri bácsi, vagyis a kárpátaljai származású, munkácsi születésű Bedő György (1930–2016) könyvkiadó, a Kairosz Kiadó alapítója és vezetője, amikor egyik alkalommal betoppantam hozzá. Újságíróként. Magyar hírlapos koromban ugyanis sokszor jártam hozzá – amikor már mindketten Budapesten éltünk –, tulajdonképpen viszonylagos rendszerességgel felbukkanó visszajáró lélek, (csengető, vagy inkább…) kopogó szellem[5], afféle házhoz szokott vendég voltam a Kairosz Apály utcai helyiségeiben, ott, az Árpád-hídhoz és a mai Göncz Árpád városközponthoz közel (szerettem arra bandukolni, mindig turistáskodtam, hevesen nézelődtem útközben; a sarkon pedig, ahol be kellett fordulnom a villamosról jövet, volt egy kínai gyorsétterem – nem tudom, működik-e még, Gyuri bácsi halála óta ugyanis egyáltalán nem jártam erre, most pedig vezetés közben a parkolóhelyeket lestem, de azért kisandítok még a sarok felé, hátha ott van még, kitart és dacol az idővel, s talán nyitva is találjuk –, ahova időnként be is tértem, sunyiban, futólag, jóllakottan is, ha másért nem, hát legalább egy gyorsan elfogyasztott csípős-savanyú levesre[6]…), több interjút is készítetem vele, Gyuri bácsi pedig sokszor halmozott el könyvekkel, kiadványokkal, abban a reményben, hogy majd írunk is azokról a kultúra rovaton. Persze, egy-egy országos napilaphoz mindig sokkal több új kötet érkezik be a különböző kiadóktól, mint amennyit reálisan képes az újság bemutatni – összességében a beküldött műveknek így is, és a legnagyobb jóindulattal, a legjobb szándékaink mellett is alig a töredékéről tudtunk írni, talán pár százaléknyiról vagy inkább ezreléknyiről –, de azért mindig igyekeztem, talán már a lelepleződés határait is súrolgatva/feszegetve, rendszeresen becsempészni a Kairosz-kiadványokat is a könyvismertetőink közé. Mit ne mondjak?! Tettem ezt – szerintem legalábbis – viszonylagos sikerrel. Eredménnyel. Ami persze bármikor vitatható… Viszonylagos eredményességgel. Hááát… amennyire át tudtam passzírozni ezeket az anyagokat, a kis recenziócskákat a mindig épp aktuális, éles szemű, és bizony a legkevésbé sem elnéző szerkesztőimen.

S akár az Apály utca sarkáról is rendelhettük volna a Foodorától: Egy tál kínai csípős-savanyú leves a mindig szigorú és éles szemű szerkesztőim egészségére!

– Szeretek csapongani – mondta egyik ilyen beszélgetésünkben Gyuri bácsi, amiben persze sebtében (hát tessenek csak rám nézni!…) egyet is értettünk, helyeseltem, hogy igen, én is szeretek csapongani. Sőt mi több, azt mindennél jobban… S megegyeztünk abban is, hogy az irodalomhoz, a szépirodalomhoz leginkább a csapongás illik. Jó, felszabadult érzés a csapongás… Sőt, éppen ezért egyetértettünk abban is, hogy a beszélgetésünkben sem teszünk mást, elindulunk egy szálon, valamely téma nyomán, aztán pedig nem is nagyon lessük majd, hogy merre kanyarodunk el, melyik mellékszálak fordítanak majd bennünket új irányba, milyen hatások terelik szavunkat újabb és újabb medrekbe.

Ültünk ott a kiadóban és hosszasan beszélgettünk; a felvett anyag végül a többszöröse lett annak, mint amennyit egy átlagos interjú írott változatában le lehet adni egy napilapnál, de nem bántuk, illetve utóbb inkább legfeljebb csak én, amikor közölhető cikket kellett (volna…) farigcsálnom a csapongásainkból.

Nagy kár, hogy nem őriztem meg ezeket a felvételeket. Akkoriban persze, menet közben, munka közben nem is tűnt fontosnak, hogy eltegyük, elmentsük a fájlokat diktafonról, nyomkodtuk csak a delete gombot, ha végeztünk valamivel, és már mentünk is tovább, újabb találkozókra, újabb beszélgetésekre, újabb interjúkra, újabb csapongásokra. Eszükbe sem jutott valami tartósabb, hosszabb életű tárolóra másolni ezeket a leginkább csak utólag felértékelődő felvételeket – akkor inkább a leadási határidők voltak sokkalta sürgetőbbek –, de most, így utólag már bánom, szánom-bánom bűnömet, mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa…

Így meakulpázva keresgélek most időközben az összeválogatott budapesti képeslapok között, néhányat kapkodva útitársam kezébe is nyomok, szigorúan csak megőrzésre. Mert hiszen ez az ő gyűjteménye, nem adhatom tartósan a kezébe… Csak arra a néhány másodpercre, amíg rápillant, hogy felmérje a terepet, azonosítsa a látottakat! Az első nyomtatványom a Mátyás templom látható, esti fényben, éjszakai megvilágításban: 1965. május 22-én adták postára ezt a lapot, a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatának termékét Gál Lajos felvételével az előlapján, megboldogult apósomnak címezve, akkor még Újvidékre, a Cara Dušana 30-ba. Vagyis! Igazából érdemes megfigyelnünk, hogy ezen a küldeményen eltérés van a kézírásos keltezés és a postai bélyegző dátuma között. A feladó, Teri vagy Feri (ez azért mégiscsak jelentős különbség…) 1965. május 15-ét írt a szöveg fölé, viszont a pecsétet csak egy héttel később ütötték rá. Ennyit késett volna valaki a feladással? Vagy nem ürítették rendszeresen a postaládát, amelyikbe bedobta? Ezt ma már viszonylag nehéz lenne kideríteni…

 

„Remélem, jól érzed magad a kiránduláson, óh bocsánat, tanulmányi úton.

Most külön sok sikert és minden jót kívánok a vizsgádhoz. Egy kicsit izgulok Neked, hogy sikerüljön.

Szeretettel üdvözöllek”

 

Így írt hát a feladó, de azt sem tudhatjuk ma már, hogy milyen vizsgára készülődött 1965 májusában megboldogult apósom. No jó, ezt azért még mindig nem késő kideríteni…

 

Ennek a képeslapnak, s nem is csak a postai bélyegén, többszörös felülbélyegzése is van a hátlapján, abban az esztendőben ugyanis május 21. és 31. között tartották meg a BNV-t, vagyis a híres-neves Budapesti Nemzetközi Vásárt. Jobbról balra haladva láthatjuk tehát a bélyegen először a BNV nemzetközi pecsétjét a FOIRE – MESSE – FAIR betűszavakkal, illetve ez alatt a dátumot (még mindig ugyanannak a bélyegzőnek a lenyomatán…), az elemeinek/tagjainak az angolszász nyelvekre jellemző sorrendjével; ettől jobbra találhatjuk a reguláris, megszokott postai bélyegzést a fent említett május 22-i dátummal, majd pedig, részben immár a kézírásos szövegen, Teri/Feri gyöngybetűkkel írt sorain a Budapesti Nemzetközi Vásár magyar nyelvű bélyegzőjét. A képeslap a fővárosi Offset-nyomdában készült és másfél forintos áron forgalmazták az üzletekben.

A Budapesti Nemzetközi Vásár a postai bélyegzőn

Fontos, a Magyar Postától egy külön kiegészítő bélyegzőt is megérdemlő nemzetközi rendezvényt tartottak Budapesten akkor is, amikor a második innen érkezett képeslapunkat postára adták: FLEUROP – INTERFLORA. Volt ennek a bélyegzőnek is tisztán szöveges része – akárcsak a fent megidézett BNV-s párjának is –, de az, sajnos, olvashatatlan, így innen, vagy ebből sem az Interfloráról, sem a Fleuropról nem tudhatunk meg többet. A nyakamat rá, hogy iszonyatos rákeresések következnek még majd az interneten alig néhány napon belül…

Ezen a nyomaton a Magyar Állami Operaház épülete látható, és ez is a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatának terméke, amelyik ugyancsak másfél korabeli forintba került az üzletekben, boltokban, trafikokban – jelentősebb inflációról tehát azzal az időszakkal összefüggésben nemigen beszélhetünk –, rajta pedig Czezing felvétele látható. Habár ezen a képeslapon egyik pecsétből sem tudom kibogarászni a dátumot, és a feladók a kézírásos részhez sem írtak keltezést, feltételezem, hogy néhány évnyi különbség (plusz-mínusz…) lehet a kettő között, és ez a második érkezhetett később, ezért is raktam most őket ebbe a sorrendbe… De ugyanannak a kiadónak a terméke mindkettő, azonban ez utóbbi már a Kossuth Nyomdában készült, és a vajdasági Apatinba címezték.

Nomármost, megboldogult apósom Újvidéken járt egyetemre, ott készült tehát akkoriban az egyetemi vizsgákra, akármilyenek is voltak azok – soroljunk itt most korabeli tantárgyneveket, mint a politikai gazdaságtan és társai, az általános honvédelem és társadalmi önvédelem, vagy éppenséggel a marxizmus, amelyek nélkül bizony képtelenség is volna a biológia csínjaira-bínjaira oktatni a nebulókat a világ bármely iskolájában, ugye? –, s akármilyen sikerrel vette is az akadályokat, s már csak a diplomájának a megszerzése után kerül Apatinba tanítani, végzett pedagógusként, illetve biológusként. Ez is egy olyan szempont, ami arra utal, hogy valóban ez lehetett a képeslapok küldésének, illetve beérkezésének sorrendje.

Nem is tudom… Interflora néven én csak valami nemzetközi virágküldő-szolgáltatást ismerek – ehhez kapcsolódó rendezvénynek, és főleg nem korabelinek, egyelőre nem akadtam a nyomára –, de nem tudom, ez milyen régi lehet, mivel azonban internetes lehetőségként botlottam bele és online opcióként találkoztam vele (és soha nem is használtam…), kevéssé tartom valószínűnek, hogy ennek lett volna valamiféle előképe az, amit itt még a hatvanas években így népszerűsítettek. Aztán pedig úgy tűnik, hogy mégis…

Dehogynem!

Nagyon is…

A meggyőzés biztos eszköze pedig a logó! A Fleurop (Interflora Company) honlapjának mai logója azonos azzal, mint amit a képeslapra bélyegeztek az Apatinba címzett küldeményen. No, ez az igazi szenzáció[7]!

Pecsétnyomat a Fleurop logójával a hatvanas évekből

A Fleurop mai logója

Apatin

 

Így kerülünk hát most mi is Apatinba, a Baseball Furies nyomába eredve azon a sötét utcán, elegáns tartással, mégis ütemesen, szinte ritmusosan kocogva előbb csak Angyalföld macskakövein, ahol másoknak ugyan – holmi szedett-vedett népségnek, mindenféle meggondolatlan, megfontolatlan egyedeknek – olykor valóban füttyre áll a szájuk, talán még manapság is, mi azonban jobbára mégis csak lihegünk. Legalábbis én…

– Fütyörésszen, akinek két anyja van – dünnyögöm bosszúsan, ahogy megtámasztok egy véletlenszerű támfalat (mert épp szembe jött…), nehogy kidőljön –, én már eggyel sem tudok elszámolni…

Édesanyámnak ugyanis ma már legfeljebb a sírjára küldhetek virágot, bár tény és való, a Fleurop kínálatában ilyen lehetőség is szerepel…

A szolgáltatás lassan immár száz esztendeje, 1926 óta létezik, így a múlt század hatvanas éveinek közepe táján nyugodtan népszerűsíthették azt akár a korabeli keleti tömbben, a szocialista blokkban, így tehát Magyarországon is, például éppen olyan postai bélyegzőkön is, mint amilyet ezen a képeslapon láthatunk.

Márpedig a Budapesten feladott küldemény címzettje ezúttal nem egy személy – alkalmasint megboldogult apósom –, hanem egy egész iskolai osztály volt:

 

„Osnovna škola »Moša Pijade«

V. osztály

Apatin

Jugoszlávia”

 

Az ötödik osztályosok pedig látszólag saját magukat szólították meg, saját magukat köszöntötték ezzel a képeslappal – legalábbis részben –, ugyanis az aláírásban is ők szerepeltek:

 

„Szeretettel

Küldjük

Üdvözletünket

Az 5. a és b. osztály

nevében.

 

Papp Nóra

Tóvölgyi János”

 

Apatin mai általános iskolája – amit helyesebb volna a jelen fogalmaink értelmében inkább egy több tagintézményből álló összevont iskolaközpontnak nevezni –, vagyis a Žarko Zrenjanin (1902–1942), a második világháborús vajdasági kommunista néphős nevét viselő suli 2017 májusában ünnepelte fennállásának negyvenötödik évfordulóját… s ahogy múlnak az évek, 2022-ben ezek szerint már fél évszázados volt ugyanez a jubileum. Hamarosan lesz még több is ebből… Szorgosan érkezhetnek hát ide akár már most is a gratuláló képeslapok a világ minden tájáról!

Apatin iskolaközpontját 1972-ben hozták létre a Rade Končar, a Moša Pijade és a névadó, vagyis a Žarko Zrenjanin suli összevonásával. Ami persze elsősorban csak egy adminisztratív, de akkoriban – mi tagadás – viszonylag elterjedt szokás, bevett gyakorlat volt tájainkon. Nem is tudom, de nem is nagyon értem, hogy miért… Talán ez egy jó ötletnek, praktikus megoldásnak tűnhetett akkoriban az elvtársaknak. Meg persze a központosítás – különösebben nem is leplezett – sajátságos logikáját is megtestesítették az ilyen intézkedek, amelyek a centralizálás hamisítatlan eszközeként is működhettek, még ha ez nem is volt mindig annyira szemet szúró, szembeötlő. Néha mégis igen… Zentán például gyakorlatilag én is a Május 25. alapfokú oktatási központ kisdiákja voltam ugyanazoktól a hetvenes évektől számítva összesen nyolc tanéven át, és nálunk is három tagintézményből állt az összevont suli: a November 11-ből, a Thurzó Lajosból és az Emlék iskolából – plusz a zeneiskolából, amelyet pedig Stevan Stojanović Mokranjacról (1856–1914), a neves szerb zeneszerzőről neveztek el.

Tőlünk, zentaiaktól, ha nem is valami rettenetesen sokkal, de azért némelyest mégiscsak távolabb, az apatini iskolaközpont negyvenötödik évfordulóján az egységes intézménynek pedig már ezerötszáz tanulója volt. Itt tanított tehát még a pályája legelején, a Moša Pijade tagintézményben, de még az egyesítés előtti időkben, kezdő pedagógusként megboldogult apósom is egy-két évig…

Ide címezték, ha nem is név szerint, de akkor is neki ezt a képeslapot az ötödikesei.

Az apatini Žarko Zrenjanin iskola épülete 2017-ben

Koppenhága

 

Kis lépés az olvasónak, hiszen talán egyet sem kellett lapoznia, hogy ezt az újabb fejezetet elérje, de ha kellett is, valószínűsíthetően egynél többet akkor sem. De nagy földrajzi ugrás viszont a történetünkben! A sohasem elég biztonságos közutak helyett érdemesebb manapság már az ilyen hirtelen jött és ennyire távoli utazásokhoz a teleportálást választani… Koppenhága, egész Skandinávia legnépesebb városa – vagyis eredeti nevén: København – ugyanis egészen-egészen messze van innen, ott akadtam el én is vele először, amikor meg akartam nézni a kedvenc útvonaltervezőmön, a ViaMichelinen a két város közötti kilométerekben mért pontos távolságot. Lefagyott az oldal, nem bírta el a laptopom…

Újra kellett indítanom.

– Szálljunk ki és üljünk be újra – szólt be a történetünkbe személyesen Bill Gates is.

Restartoltam nemcsak a számítógépet, hanem saját magamat is!

Végül is az az ezerötszázhuszonnégy kilométer közúton nem is olyan veszettül sok, mint amennyire első ránézésre tűnt. Az útvonaltervező szerint nagyjából tizenhét és fél óra menetidő alatt meg is tehetjük az utat autóval. Csak egy jó kocsi kell hozzá! Fontos azonban hangsúlyoznunk: ez menetidőt jelent. Időközben ugyanis néha-néha azért csak meg kell majd állnunk egy kávéra, reggelire–ebédre–vacsorára, tankolásra, és igen, alkalmas helyen vécére is el kell mennünk útközben… Ahol ehhez megfelelően rendezettnek és tisztán tartottnak tűnik majd a budi.

A koppenhágai DSB bisztró egy önkiszolgáló étterem a dán fővárosban. Amikor néhány héttel ezelőtt Zentán a kezembe akadt ez a nyomtatvány, miközben megboldogult apósom képeslapjait rendezgettem, először nem is tűnt fel, hogy ez is egy postai küldemény. Elsőre azt hittem, ez valami szóróanyag, reklámkiadvány lehet, nem is akartam vele különösebben foglalkozni. Amíg meg nem fordítottam és el nem olvastam az egyébként igencsak szűkszavú, mondhatni szokványos kézírásos szöveget:

 

„Üdvözletem küldöm kedves mindnyájatoknak

Szeretettel

Ilonka

 

Koppenhága 1980”

 

Ez vélhetően valóban igazi szóróanyag lehetett – afféle korabeli dán freecard –, s feltételezhetjük, hogy tényleg Ilonka néni ebédelhetett a DSB bisztróban 1980-ban (s onnan hozta magával ezt a nyomtatványt…). A küldemény egyik érdekessége, hogy bár koppenhágai motívumot – még ha egy vendéglátó-ipari egység belső tere is az – ábrázol a színes felületén, és a feladó is a dán fővárost jelölte meg a keltezés helyszíneként, a postai bélyegző mégis budapesti: ha megfelelően és hitelesen sikerült kisilabizálnom, akkor bizony 1980. június 16-i. Bélyeg nincs a lapon, az már rég leeshetett, de a pecsétnyomat egyenes vonalú megtörése (mintha ollóval vágták volna el…), egyértelműen azt jelzi, hogy egyszer, valaha, valamikor az időknek kezdetén, mindenféle (h)őskorok hajnalán, ott, az Űrodüsszeiában látott monolittal történt első humanoid találkozás táján, a történelem előtti időkben, valamely mitológiai korszakban valóban ragasztottak rá olyat is.

A címzett Siposs Jánosné, vagyis megboldogult apósom nagyanyja, a címzés pedig egyenes vonalúan Újvidékre mutat, a Dušan cár utcára…

Itt álljunk meg most, hogy aztán innen indulhassunk majd tovább, s harapjunk is időközben valamit, együnk egyet talán épp a DSB bisztróban, a koppenhágai központi pályaudvarnál, s rebegjünk köszönő szavakat Ilonka néni tiszteletére, akinek utazgatásaink során már eddig is elvitathatatlan érdemei voltak, hiszen oly sok mindent köszönhettünk neki már az eddigiekben is. Nélküle Thaler Tamás talán bizony soha nem is talált volna ránk, itt, Kőbányán, szinte a semmiből – ami egy véletlenszerűnek tűnő telefonhívásban csúcsosodott ki végül –, egy hasonló képeslap nyomán, s akkor bizony nem vesszük, mert nem is vehetjük fel a családi szálak újabb fonalát, általunk addig nem ismert vonalát, s nem ismerjük meg a családfa ágas-bogas lombkoronájának számunkra addig még beláthatatlan elágazásait, útvesztőit, burjánzó hajtásait. Ilonka néni ugyanis a kor szokásainak megfelelően az az ember volt, aki bárhol járt is a nagyvilágban, minden utazásáról küldött üdvözlőlapokat a család minden többé-kevésbé ismert tagjának, közelebbieknek-távolibbaknak is, földrajzi és hozzátartozói értelemben egyaránt, így hát megboldogult apósom gyűjteményébe esetenként egy-egy ilyen turisztikai desztinációról, idegenforgalmi látványosságról, nyaralási-pihenési helyszínről, úti célról – ahol a kedves budai rokon legalább néhány napot eltöltött – több küldemény is bekerült a féltve őrzött gyermekkori kollekciójába.

Itt álljunk meg most – bár tegyük hozzá gyorsan, hogy fürdőruhát bizony hoztunk magunkkal, szándékosan és eltervezetten, mert előre tudtuk, már eleve úgy készültünk, hogy innen bizony mi most a tengerre, a tengerpartra utazunk tovább. No jó, az persze egy egészen másik kérdés, hogy melyikre…

– De akármelyik tenger is legyen az majd végül, onnan is küldünk képeslapokat minden többé-kevésbé ismert rokonnak – fogadkozok még végül két falat között a koppenhágai DSB bisztróban a fejemet tömve.

Isten engem úgy segéljen!

---

[1] S bár én soha nem voltam, nem is lehettem volna angyalföldi gyerek – de még csak lakos sem –, azért mégis gyermekkoromból hurcolom magammal a dalszöveget, ahogy egykor csöppnyi elmémbe, tudatomba, emlékezetembe ivódott, hogy „Járom az utam a macskaköves úton”…

 

„Tudom, a Nap az másutt szebben ragyog,

Sok itt a füst, a korom és a köd,

De itthon mégis Angyalföldön vagyok,

A Váci út és Lehel út között.

 

[…]

 

Én örökifjú angyalföldi gyerek,

Járom az utam, s füttyre áll a szám,

Bár sok a hibám, itt mindenki szeret,

Mert én itt születtem, ez a hazám.”

 

Hát igen… Talán fütyörészni kellene inkább most is… Minden más eszmefuttatás helyett, a Váci út és a Lehel út között.

[2] Polgári nevén: Cherlynne Theresa Thigpen (1948–2003)

[3] https://vassifer.blogs.com/alexinnyc/2019/02/the-warriors-at-40.html

[4] https://vassifer.blogs.com/alexinnyc/2020/11/farewell-to-the-fury.html

[5] Nem, a Poltergeist egy másik film, azt nem keverjük most ide! J

[6] „Csípős-savanyú leves

 

Ez a hagyományos kínai étel Szecsuán és Hunan tartomány konyhájához tartozik. A levest savanyú, pikáns, sós és illatos ízvilág jellemzi. Annak ellenére, hogy Kínában nagy hagyománya van, én mégis egy magyarosabb változatot hoztam el nektek, mert őszintén szólva nekem a »magyar« csípős-savanyú leves sokkal jobban ízlik. Nem mellesleg, ez édesapám féltve őrzött receptje!

 

A csípős-savanyú leveshez első lépésként langyos vízbe áztatjuk a szárított shiitake és fafülgombát. Amennyiben friss gombákat vásároltunk, ez a lépés kihagyható. A csirkemellet vékony csíkokra vágjuk, a gyömbért és az újhagymát finomra aprítjuk. Egy fazékban felmelegítjük az olajat, és beletesszük a csirkecsíkokat. Pirítani kezdjük, majd amikor egy kicsit kifehéredett a hús, beletesszük a gyömbért és az újhagymát. Rövid pirítást követően felöntjük az alaplével vagy vízzel, és nagyobb fokozatra kapcsoljuk a tűzhelyet.

Míg felforr a levesünk, a tofut, a bambuszt, a répát és a kétféle gombát felcsíkozzuk minél vékonyabbra. A tojást simára keverjük és félretesszük későbbi felhasználásra. Amikor felforrt a víz, kisebb lángra vesszük, majd beleöntjük a szójaszószt és a kétféle ecetet, majd beletesszük a csípőspaprika-krémet.

Hozzáadjuk a leveshez a felcsíkozott tofut, bambuszt, répát és gombákat. Öt percig főzzük nagy lángon, majd beleszórjuk a sót és a cukrot, és közepes lángon főzzük tovább. Megkóstoljuk, ízlés szerint még rakhatunk bele kevés sót vagy ecetet. Ügyeljünk arra, hogy ezeket apránként adjuk hozzá, nehogy túl savanyú vagy sós legyen a levesünk.

Egy kis tálban kikeverjük a keményítőt egy kevés hideg vízzel. Simára keverjük, majd lassú, körkörös mozdulattal, apránként adagolva beleöntjük a levesbe, közben lassan kevergetjük. Amikor besűrűsödött a levesünk, alacsony fokozatra kapcsolunk, majd hasonló mozdulatokkal beleöntjük a tojást is (úgy csorgatjuk a levesbe, mintha egy örvényformát rajzolnánk). Ekkor nem keverjük, mert akkor teljesen »felaprítanánk« vele a tojást, és nem lesz esztétikus. Fél percet várunk, majd a fazék aljáról felfelé, lassú keverés mellett a felszínre hozzuk a tojást.

Levesszük a tűzhelyről, és készen is vagyunk. Frissen tálaljuk, megszórhatjuk aprított korianderrel vagy kevés újhagymával is.” (Li Mengyi; https://streetkitchen.hu/street-kitchen/csipos-savanyu-leves; elmentve: 2023. június 30-án)

[7] „A Fleurop-Interflora a világ piacvezető és legismertebb európai virágküldő szolgálata, amelyet több mint 58.000 gondosan kiválogatott virágszaküzlet támogat több mint 150 országban.

 

A Fleurop és az Interflora nevek valamint a »Merkúr« védjegy már több mint egy évszázada jelképezik a legjobb minőséget virágban és a kiválóságot az ügyfelek kiszolgálásában.

A Fleurop és a globális virágküldő rendszer alapjait 1926-ben fektették le. 1946-ban egyesült a Florist Transworld Delivery, az Interflora British Group és a Fleurop-Interflora, ezáltal létrejött egy új szervezet, amelynek célja az volt, hogy világszerte lehessen virágot küldeni. Ma a Fleurop-Interflora évente több mint 25 millió megrendelést teljesít.
A Fleurop-Interflora szervezeti működését a legfeljebb távközlési technológiák támogatják. Visszatekintve, 1910-ben a távíró feltalálása tette lehetővé a virágküldést, míg ma a számítógépes adatfeldolgozás és az olyan új média megjelenése, mint az internet biztosítják a Fleurop-Interflora gyors fejlődését.

A műszaki fejlődésnek köszönhetően a régi »virágküldés bárhová a világon« jelszó helyett már helyesebb azt mondani, hogy »virágküldés órákon belül bárhová a világon«.” (https://www.fleurop.hu/hu/about; elmentve: 2023. július 4-én)